Összefoglalás: A személyiségzavarok klasszifikációjának kérdése az új diagnosztikus rendszerek (DSM-5; BNO-11) kialakítása során ismét komoly vitát generált. A tanulmányban a történelmi hagyományokat áttekintve a DSM-5-ben és a BNO-11-ben megjelenő új diagnosztikus javaslatokat vizsgáljuk meg és hasonlítjuk össze. Célunk, hogy segítsük megérteni az új dimenzionális rendszereket, és tisztázzuk azokat a kérdéseket, amelyek a megalkotások során felmerültek. Bár a DSM-5 még megtartja a klasszikus kategoriális rendszert, egy hibrid dimenzionális-kategoriális diagnosztikus alternatívát is felvet, amelyben a szelf és az interperszonális funkciók károsodásának detektálása után a nagy-5 (Big-Five) vonások, dimenziók mentén van mód a kategóriák kialakítására, a felsorolt dimenziókban lévô érintettségek együtt állása alapján. A BNO-11 szakított a kategoriális szemlélettel, és a DSM-5 hibrid javaslátán indult tovább. Ebben első lépés a személyiségzavar súlyosságának a meghatározása. Ezt követôen egy új kóddal lehet a személyiségzavart specifikálni. A rendszer nem az ép személyiségvonások dimenzióit (Big-Five), hanem a személyiségzavarok faktorvizsgálataiból kirajzolódott dimenziókat használja. Mivel a BNO-11-ben a dimenziók mellett megjelenik a borderline diagnosztikus lehetôség is, így a tanulmány utolsó fejezetében ennek a területnek a kritikai és tudományos adatait tekintjük át, illetve a terápiákra is kitérünk.

Összefoglalás: A szuicid viselkedés megelőzése szempontjából kiemelt jelentôsége van az akut szuicid veszély felismerésének, ezért napjainkban a szuicidológiai kutatások egyik legfontosabb célja a szuicid cselekményhez vezető lélektani állapot jellemzôinek pontosabb felderítése. A klasszikus rizikófaktorok gyakran feltárhatók a szuicid gondolatok hátterében, azonban nem alkalmasak arra, hogy kiszurjék azokat, akik a gondolataikat tettre fogják váltani. Mivel nagyon sokan küzdenek öngyilkossági gondolatokkal, ezért különösen fontos kérdés, hogy miért, hogyan és mikor követi a szui cid gondolatot öndestruktív cselekmény.
Ennek a kérdésnek a megválaszolása érdekében írásomban a legújabb szuicidológiai szakirodalom alapján tekintem át a preszuicidális lelkiállapot tünetcentrikus modelljeit, hangsúlyozva „az ideation to action” megközelítések jelentőségét. Összefoglalom a preszuicidális állapot pszichológiai, interperszonális és neurobiológiai jellemzőit, kiemelve az öngyilkosság elkövetésére való képesség háttértényezőit.
A preszuicidális lelkiállapot új modelljei komoly elôrelépést jelentenek az öngyilkossági krízis jellemzőinek felderítésében és – a klasszikus rizikófaktorokon túl – a szuicid rizikó pontosabb értékelésében, a szuicid viselkedés eredményesebb predikciójában és így a hatékonyabb segítségnyújtásban is. Az öngyilkossági cselekmény elkövetéséhez vezetô lelkiállapot jellemzőivel kapcsolatos kutatások fontos információkkal gazdagíthatják a szuicid viselkedés hátterében álló testi, központi idegrendszeri és lélektani folyamatokkal kapcsolatos ismereteinket. Ez nagy jelentőségű a szuicid veszélyben lévő pácienseink kiszurése és adekvát kezelése szempontjából.

Összefoglaló: A kreativitással foglalkozó területek szerteágazóak és kiterjednek az élet számos területére (muvészetek, iskola, munkahely, találmányok stb.). Fokozott érdeklődés irányul a kreativitás új aspektusára, mely a kreativitás negatív és a rosszindulatú formáját jelenti. Habár az elmúlt időszakban többszörösére nôtt a témában megjelent cikkek száma, még mindig nincs lefedve a legtöbb pszichológiai konstruktummal való kapcsolata. A rosszindulatú kreativitást vizsgálták már az agresszióval (Meshkova, 2018; Hao et al., 2016; Harris & Reiter-Palmon, 2015; Harris, 2013; Lee & Dow, 2011), az érzelmi intelligenciával (Harris & Reiter-Palmon, 2013), a rezilienciával (Wang, Wang & Chen, 2022), a humorral (Perchtold-Stefan et al., 2020/a) és a gyermekkori elhanyagolással (Jia, Wang & Lin, 2020) összefüggésben. Életkort tekintve kamaszokkal (Wang, Wang, Chen, 2022), felnôttekkel zajlottak a kutatások (Hao et al., 2016, 2020; Baas et al., 2019; Harris & Reiter-Palmon, 2015; Harris, 2013; Lee & Dow, 2011), és a börtönpopulációt érintette a legkevesebb figyelem (Meshkova et al., 2018, Bochkova, 2020).
A jelen cikk legfontosabb célkituzése, hogy átfogó képet alkosson a rosszindulatú kreativitásról, a kreativitással való kapcsolatától a fogalom kiakulásán keresztül, egészen a rosszindulatú kreativitás mérőeszközeinek az elemezéséig. Mindehhez próbál a legújabb szakmai folyóiratokból informálódni, és kritikus szemléletmódot alkalmazni. A közleményben bemutatunk a kutatások során alkalmazott két mérôeszközt, kitérünk a mérőeszközök gyengeségeire és erôsségeire is (Perchtold-Stefan, 2021/a,b).

Összefoglalás: A pszichiátria területén dolgozó szakemberek az utóbbi időben egyre gyakrabban találkoznak olyan segítséget kérő páciensekkel, akik önmagukat transzszexuálisnak határozzák meg. A transzszexuális személyek nemi identitása, nemi önkifejezése nem illeszkedik a biológiai nemükhöz, egyben intenzív vágyat és késztetést éreznek születéskor meghatározott és hivatalosan nyilvántartott nemük, valamint testi megjelenésük – akár hormonterápia vagy műtéti beavatkozás igénybevételével történô – megváltoztatására. Esetükben a nemi identitás zavara diagnózis – mint betegségkategória – lehetővé teszi a tranzícióhoz szükséges orvosi beavatkozások és egészségügyi szolgáltatások igénybe vételét. A diagnózisállítást ugyanakkor nehezíti, hogy a nemi identitászavar egyértelmu azonosítására alkalmas specifikus pszichodiagnosztikai eljárás jelenleg nem áll rendelkezésre, illetve számos más pszichopatológiai zavar tüneteként is megjelenhet a nemi inkongruencia. Így megalapozott diagnózis felállításához elengedhetetlen a körültekintő differenciáldiagnosztika, melyhez segítségül jelen szakirodalmi áttekintés összefoglalja a kórképhez hasonló tüneteket is mutató egyéb mentális betegségeket, valamint a gyakoribb komorbid kórképeket.

Összefoglalás: Negyven éve annak, hogy az úttörô jelentőségű Gotland-vizsgálat 1983-ban megkezdődött. A rövid és hosszú távú eredmények fordulatot hoztak a szuicid prevenció területén, mivel azt mutatták, hogy a pszichiátereken kívül a családorvosoknak is fontos szerepe van a depressziós betegek öngyilkossági halálozásának csökkentésében. A nagyobb populációkat célzó és a családorvosokon kívül az egyéb „kapuőrök” és a média bevonásával történt további vizsgálatok hasonló konklúziókra jutottak. Jelen írás összefoglalja a Gotland-vizsgálat eredményeit és megkísérli eloszlatni a vele kapcsolatos félreértéseket és téves nézeteket is.