Psychiat Hung 2000, 15 (3):298-310

A holocaust hozzájárulása a tudattalan tanulmányozásához

Virág Teréz

KÚT Pszichoterápiás Rendelő, Budapest

Összefoglalás

A tanulmány esetelemzésekkel demonstrálja, hogy a holocaust-túlélők terápiája milyen módon járult hozzá a pszichoanalitikus elmélet és terápiás gyakorlat gazdagításához.

Bevezetőül rövid történeti áttekintés vázolja azt, miként találták szemben magukat a terapeuták először az első generációs túlélők jellegzetes neurotikus, pszichotikus tüneteivel, majd fokozatosan a második és harmadik generációnál is megjelenő tünetképzéssel. A holocaust-túlélőknél jól követhető, hogy a neurotikus tünetet nem elsődlegesen a szexuális élet zavara, hanem az életet veszélyeztető valós társadalmi megrázkódtatások okozzák.

A tanulmány három esetismertetésen keresztül mutatja be a holocaust szindróma megjelenését.

Júlia (64) első generációs túlélő, pánikbetegsége miatt kerül terápiába. Jób (50) a második generációhoz tartozik, terápiájára pszichotikus epizódokat követően került sor. Noémi (20) a harmadik generáció képviselője, nála a holocaust szindróma obesitásban, mozgásdeprivációban és kövérsége miatti szégyenérzésben jelentkezett.

A terápia során a múlt fájdalmas emlékei összefüggésbe kerültek a tünetképzéssel.

Kulcsszavak: holocaust szindróma - posttraumás stresszbetegség - transzgenerációs traumaátadás - "beszélgető terápia".

Summary

The paper demonstrates through case histories the contribution of the therapeutic observations made with Holocaust survivors to the psychoanalytic theory and the therapeutic practice.

In the introduction it gives a brief account of the developments through which the therapists encountered first the specific neurotic and psychotic symptoms of the first generation survivors, and later gradually the symptom formation of the second and third generation descendants. In the case of Holocaust survivors the neurotic symptoms are rooted basically in the life-endangering social trauma, and not in the disorders of the sexual life of the patient.

The paper presents the characteristics of the Holocaust syndrome through three case histories.

Julia (64) is first generation survivor, came to therapy showing panic syndrome. Jób (50) belongs to the second generation and has been treated after having developed psychotic episodes. Noémi (20) represents the third generation of survivors; her Holocaust syndrome presented itself in obesity, mobility deprivation and sense of shame due to her overweight.

During the therapy it became clear how the painful memories of the past are interconnected with the symptom formation.

Key words: Holocaust syndrome - posttraumatic stress disorder - transgenerational trauma transfer - "talking therapy".

Tanulmányom címe valójában parafrázis: Milton E. Jucovy A pszichoanalízis hozzájárulása a holocaust tanulmányozásához című munkájára kíván utalni. Jukovy az elsők között volt, akik a holocaust első generációs túlélőivel foglalkoztak. Az alábbiakban nem a pszichoanalízisnek a holocaust megértéséhez nyújtott hozzájárulását, hanem azt kívánom vizsgálni, hogyan és mivel gazdagította a holocaust pszichés hatásának tanulmányozása a pszichoanalitikus szemléletet és terápiás módszereit.

Ismeretes, hogy a túlélők problémái a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület 1967-es kongresszusán kerültek először a nemzetközi érdeklődés középpontjába (3). A kongresszus fő témái között szerepelt az a kérdés, hogy szükség van-e esetleg az eredeti freudi traumaelméletek módosítására.

Elsőnek Niederland (9) írta le azt a tünetcsoportot, melyet "túlélési szindrómának" nevezett, és amelyet az első generációs túlélőknél tett megfigyelésekre alapozott. Amikor azonban a túlélők gyermekei felnőttek, és mind nagyobb számban került terápiába a második generáció, sokáig rejtve maradt a terapeuták előtt annak a felismerése, hogy konfliktusaik mögött a holocaustot elszenvedett szüleiktől átvett szorongásaik, félelmeik húzódnak meg. A második generációs túlélőkkel foglalkozó, szaporodó tanulmányokból Judith Kestenberg munkásságát kívánom kiemelni. Kestenberg akkor kezdett el a területtel foglalkozni, amikor egy túlélő fiának analízise során megfigyelte, hogy az különösen viselkedik, és a terapeutát ellenségének, üldözőnek tekintette. Ekkor Kestenberg kérdőívvel fordult számos, a világ különböző országaiban működő analitikushoz. Arra akart választ kapni, hogy kezelték-e már túlélők gyermekeit. A válaszokból kiderült, hogy a megkérdezettek nem figyeltek fel a generációs hatásokra, soha nem jutott eszükbe összekapcsolni pácienseik konfliktusait és tüneteit a szülők üldözésének történetével (4, 5).

A terapeuták egyre több második generációs túlélőnél figyeltek fel arra, hogy neurotikus tüneteikben a szülők által átélt szenvedések nyomai jelentek meg, illetve hogy milyen mélyen megzavarták a múlt eseményei a jelen realitását. Több, a holocaust túlélőivel foglalkozó terapeuta tett kísérletet arra, hogy a generációkon keresztül ható traumaátadás folyamatát megértse, illetve megfejtse. Kestenberg (5) "transzpozíció"-nak vagy "időalagútban élés"-nek nevezte ezt a jelenséget, melynek egyik formája például a névadás rítusa (az újszülött az elpusztult, mártírhalált halt szülő, testvér vagy gyermek nevét kapta). Így a gyermeknek a "visszatérő lélek" szerepét kellett betöltenie. Dina Wardy "emlékmécses"-hez hasonlította a második és harmadik generációs, tünethordozó gyermek szerepét, sorsát, akihez az elhallgatott, ki nem mondott szenvedések sokszor verbálisan nem, csak metakommunikatív módon jutottak el, mégis részesei lettek szüleik múltjának.

Saját megfigyeléseimet a Mérei (8) által "utalásrendszernek" nevezett mechanizmus segítségével értettem meg. Mérei szerint az utalás az együttes élmény anyanyelve; a metakommunikáció az a "közvetítő láncszem" a generációk között, mely a második, harmadik generációnak az átélt szenvedést átadja, mely számára így közös élménnyé, az utalásrendszer részévé válik.

A következőkben három esetismertetéssel kívánom saját megfigyeléseimet és terápiás módszeremet demonstrálni. Az eseteket úgy válogattam össze, hogy abban mindhárom generáció képviselve legyen. Mindhárom terápia a KÚT Alapítvány Pszichoterápiás Rendelőjében zajlott.

Júlia pánikbetegséggel kereste fel a rendelőt. Neki sikerült a holocaust traumából magas színvonalú szublimálással kiemelkednie.

Jób második generációs túlélő, pszichotikus tünettel jelentkezett a rendelőben.

A harmadik generációs Noémi kényszeres túlevéssel "emlékezett" nagyszülei tragédiájára.

Júlia* 1935-ben született, elvált asszony, irodalmár. Két felnőtt lánya van, mindketten házasok. Depressziója, súlyos szorongásos állapotai miatt keresett fel a KÚT rendelőben. Nehezen megy ki az utcára, "szinte vánszorog". Fél társaságba menni, csak az otthonában érzi jól magát. Idegen környezetben, zárt helyen rosszul lesz, olyan szorongás jön rá, hogy haza kell rohannia. Tünetei egy évvel ezelőtt jelentkeztek és összefüggésben voltak anyja halálával. Júlia apja munkaszolgálatosként a Don kanyarban vesztette életét. Anyja özvegy édesanyjával élt, akinek férjét, Júlia nagyapját a deportálás során ölték meg. A nagymama halála után anyja Júliához költözött. Az évek során mind gyermetegebbé vált, egyre több foglalkozást, törődést igényelt. Júlia néha arra gondolt, milyen felszabadult életet fog élni, ha majd nem kell anyját ellátnia, de halála után ennek az ellenkezője történt.

Anyja halála megrázkódtató volt: egy napon, a konyhába kimenve, váratlanul holtan találta ott. Mindmáig nehezen tudja elfogadni, hogy anyja nincs többé; ha megreccsennek a bútorok, még most is arra gondol, hogy "jön a mami". A haláleset óta még nehezebben megy el otthonról. Lányai, mint említettem, megházasodtak, az egyik Németországban él. Úgy érzi, senkinek sincs már szüksége rá.

Néhány éve történt, hogy munkájával kapcsolatban fel kellett mennie a Várba, a Széchenyi Könyvtárba. Nehezen szánta rá magát az útra. Felszállt a 4-es autóbuszra, hogy majd a Clark Ádám tértől a siklóval folytassa útját, de út közben olyan rosszul lett, hogy a Gresham Palota előtt le kellett szállnia. Gyalog folytatta útját. A Lánchídon tovább fokozódott szorongása, alig tudott beszállni a siklóba. Amikor rázárták az ajtót, még rosszabb állapotba került. Végre feljutott a hegyre és elvánszorgott a könyvtárba. "Csodával határos módon" sikerült feladatát elvégeznie, de addigra teljesen elhagyta ereje, képtelennek érezte magát arra, hogy egyedül megtegye a hazafelé vezető utat. Eszébe jutott, hogy barátnője a közelben dolgozik, odament. Sírva érkezett, a barátnő lefektette, megnyugtatta, majd kocsiján hazavitte.

Beszélgetésünk során szándékom az volt, hogy Júlia múltját és jelenkori pániktünetét szintetikus egésszé rendezzem és ezáltal rájöjjünk arra, hogy lelke mélyén mi is történt valójában. Megkíséreltem Júlia várbeli utazását összefüggésbe hozni életének múltbeli eseményeivel.

Az emlékezést a Várral kezdte. Boldog gyermekkora volt, Budán laktak, a Varázs utcában. Volt egy szeretett nevelőnője, aki egyszer felvitte a Várba. Bementek a kormányzó lakosztályába, a zöld és a vörös szalonba. Ez a látogatás nagy élmény volt számára. Úgy érezte, mintha a kormányzó személyes vendége lenne. De aztán rosszra fordultak a dolgok. A Varázs utcai lakást el kellett hagyniuk, az Akadémia utcába költöztek a nagyszülőkhöz. Az Akadémia utca, mint tudjuk, közel van a Roosevelt térhez, ahol a pánik oly nagy erővel rátört. Később az Akadémia utcából is el kellett költözniük a Pozsonyi úti "zsidó házak" egyikébe. Az ablakok a Dunára néztek, emlékszik rá, mikor felrobbantották a Margit-hidat. Most is maga előtt látja a híd vízbe zuhant testét, a levegőbe meredő villamosokat, a Dunába zuhanó járműveket, embereket. Amikor újra felépültek a hidak, és a háborúnak régen vége volt már, még mindig félve ment át a hidakon, vajon nem robban-e fel az, amelyen éppen jár.

Emlékezete őrzi a Vár üszkös, romos képét. Az elpusztult Királyi Vár nemcsak egy épület pusztulását jelentette számára, hanem egész összeomlott gyermekkori boldogságának szimbólumává is vált. Az elmondottakat hallva kezdtem megérteni, milyen körülmények és események váltották ki Júlia pániktünetét. Egy ábrát rajzoltam az előttünk fekvő papírra, egy kört és az abból kifelé irányuló nyilak jelezték az asszociációkat. A VÁR, a SIKLÓ, a HÍD, a VÖRÖS és a ZÖLD SZOBA - a két diktatórikus hatalmat jelképező szín - majd NÉMETORSZÁG, ahol a lánya jelenleg él.

Lassan Júlia is megértette, hogy "értelmetlen" szorongása a várbeli utazás során mennyi fájdalmas emléket takar. Maga is megdöbbent a megelevenített múlt és a jelen közötti összefüggéstől. Az az élmény, ami Júliát megbetegítette, engem is megérintett. Én is átéltem a Vár és a dunai hidak pusztulását, feltehetően ezért tudtam megérteni Júlia utalásrendszerét. És bár a múltra való emlékezés sokat segített, úgy éreztem, még egy fontos személyes emlék "várat" magára. Megkérdeztem, nem volt-e valaki az életében, akire várt, hiszen a vár szó nemcsak főnév, hanem ige is. E kérdésem tovább mélyítette az emlékezést. Egész gyermekkorában apját várta; 8 éves volt, amikor munkaszolgálatosként az orosz frontra vitték. Soha többé nem látta, de nem tudott beletörődni abba, hogy meghalt. Az iskolából is mindig azzal a gondolattal sietett haza, hátha apja már otthon várja.

Ez Júlia és saját sorsom között újabb hasonlóságot jelentett. 14 éves voltam, amikor 6 rettenetes hónapon át vártam Németországba hurcolt anyámat, aki azonban, szerencsére, 1945 májusában visszatért.

A következő alkalommal, kéthetes szabadságom után, Júlia az alábbi írással várt:

"A vár

A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a VÁR mint ige: tudatát valamely esemény jövendő bekövetkezése foglalkoztatja; vár valakire; várja, mint a zsidók a Messiást. Mint főnév: falakkal, bástyákkal megerősített, katonai védekezésre alkalmas hely. Királyi vár.

Hazajövök és senki nem vár. Jöhetek-mehetek, sietségre nincs okom, hiszen senki nem vár. A Vár sem vár. De ha várna, sem mennék oda szívesen. Gyermekkoromban egyszer elvittek a Várba. Pontos idejét nem tudom, valamikor 1941-42-ben lehetett. A Várban akkor Horthy Miklós, Magyarország kormányzója lakott. Bizonyos napokon a Vár néhány terme nyitva állt a látogatók előtt. Fodor Mária, a kisasszonyom vitt fel a Várba. Siklón mentünk fel. Végigjártuk a termeket, a zöld szalont, a vörös szalont és még néhányat, a nevükre már nem emlékszem. Utána sétáltunk egy kicsit a bástyákon, majd hazamentünk a Varázs utcába.

A Vár a háború után éveken át üszkös romként meredt az égnek, kiégett falai, ledőlt kupolája a háború szimbóluma lett; a sikló leszakadt, a béke mintha örökre elhagyta volna az egész helyet, és a felrobbantott hidak Dunába zuhant íveivel együtt egy megvalósult rémálom realitásává vált.

Néhány évvel ezelőtt fel kellett mennem a Várba. Akkor már régen újra épségben állott, a sikló is működött. Három egymást követő napon próbáltam elindulni a Széchenyi Könyvtárba, ahol a térképtárból kellett valamit kikeresnem. Háromszor álltam oda a 4-es busz operai megállójához, de egyszer sem bírtam felszállni és elindulni. Dühbe jöttem. A negyedik napon összeszorítottam a fogam, és mindenre elszántan mégis felkapaszkodtam az autóbuszra. A zsúfolt buszon egyre rosszabbul lettem. A Roosevelt téren, a Gresham-palota előtti megállónál leszálltam. De ahelyett, hogy visszafordultam volna, gyalog elindultam Buda felé. A Lánchíd néptelen volt. Vánszorogva mentem, a lábam ólomsúllyal ragadt a flaszterhez, szédültem, szorongtam, rettegtem. Most fogják újra felrobbantani, gondoltam makacsul. De csend volt. A szembejövő járókelők közül egy-kettő döbbenten megállt, rám meredt, volt, aki megkérdezte, rosszul vagyok-e, nem segíthetne valamiben. Némán ráztam a fejem, és tovább mentem. Azt hiszem, órák teltek el, míg átértem Budára. A siklón sem volt jobb, de legalább leülhettem. A könyvtárban kértem egy pohár vizet, és valami csoda folytán elintéztem, amiért odamentem. Amikor kiléptem az épületből, újra elfogott a szorongás. Mi lesz velem, hogy jutok innen haza, gondoltam teljesen kétségbeesve. Akkor eszembe jutott, hogy kedd van, és ilyenkor Anna barátnőm az Úri utcában dolgozik, az Akadémia intézetében. Kínos lassúsággal, többszöri megállás után valahogy elérkeztem az Intézethez, de mire benyitottam a szobájába, már egyetlen szót sem tudtam kinyögni, csak sírtam. Anna lefektetett, megpróbált lecsillapítani, aztán hazahozott az autójával. Egész úton beszélt hozzám, bátorított, nyugtatott. Heteken át nem tudtam kimenni a lakásból, és amikor már jobban lettem és elindultam, tíz-húsz lépésenként szoktattam magam vissza a kinti világba.

A várás, a várakozás hozzátartozott gyermekkoromhoz. Apámat vártam vissza, aki nem jött, pedig sokan évek múlva visszajöttek. Nem tudtam elképzelni, hogy többé nem láthatom. Imádtam. Mindig úgy képzeltem, hogy egy napon, amikor hazamegyek az iskolából, ott fog várni rám a lakásban. Olyan erősen képzeltem, hogy tanítás után mindig rohanva igyekeztem haza, de persze mindig csalódás ért. Nem várt rám. Semmi nem maradt belőle, csak azok a levelek, amiket anyámnak írogatott, ezek különös módon együtt maradtak. Apu, még mindig szeretnélek várni.

A múlt héten megint fel kellett mennem a Várba. Rossz sejtelmek gyötörtek, de nagyon oda akartam menni. Anna két évig tartó megfeszített munkával megrendezte egy neves magyar festő gyűjteményes kiállítását, és úgy éreztem, ott kell lennem vele a megnyitó ünnepségen. Vettem neki néhány szál rózsaszínű szegfűt, a kedvenc virágát, és taxit hívtam. Nem mertem busszal vagy villamossal elindulni, ehhez túl gyáva voltam. A megnyitó már javában folyt, rengeteg ember zsúfolódott a C-épület nagytermében, de sikerült a fal mellett álló pamlag szélén leülnöm. Negyedóra múlva már odamehettem Annához, és átadhattam a virágaimat. Láttam, mennyire örül, hogy eljöttem hozzá. Körülbelül öt-tíz percig tébláboltam, majd kisurrantam és eljöttem. A kiállítást úgy sem lehetett volna ekkora tömegben megnézni. De vajon el merek-e menni, hogy egy csendes délelőtt megnézzem? Nagyon szeretném látni. Talán sikerül erőt venni magamon, vagy megkérem valamelyik barátnőmet - persze a legjobb Anna lenne, ha ráérne -, hogy jöjjön velem. Istenem, uram, mikor múlik el felőlem ez a rettegés? Miért sújtanak ezek a szorongások, miért kell minden lépésért megküzdenem? Miért lettem ennyire gyáva, miért nem lehetek olyan, mint mások, akiknek eszükbe sem jut, hogy félni lehet?

Kérlek, Teri, próbálj segíteni nekem! Még csak kétszer beszélgettél velem, de utána jobban éreztem magam. Nagyon tetszik, ahogy beszélgetés közben jegyzetelsz, egy-egy szót kiemelsz és rávezetsz a dibbukjaim eredetére. Szerinted semmi nem véletlen, minden visszavezethető valami olyasmire, amit eddig csak kerülgettem, de nem akartam magamnak bevallani. Várom, hogy teljen az idő, és újra elmehessek hozzád. Soká lesz, mert szabadságra mégy. De kivárom."

Júlia második várbeli látogatására a feltáró beszélgetés után került sor. Jól követhető a gyógyulási tendencia. Taxival megy, ezzel elkerüli a tömegben való utazást, a taxit bárhol megállíthatja és kiszállhat. Negyedórát vár, hogy barátnőjének átadja a virágcsokrot, majd még 5-10 percig "téblábol" a kiállításon. Egyedül, pánik nélkül érkezik haza.

Történetéből további támpontot kapunk arra, hogy apja halála milyen mélyen átszövi fantáziavilágát. Ebben még drámaibban jelentkezik az azonosság saját tünete és apja tragédiája között. "Vánszorogva mentem, a lábam ólomsúllyal ragadt a flaszterhoz." E szavak a halálba vezető erőltetett menetet és a véget jelentő ólomgolyót idézik.

Júlia irodalmi tevékenysége szoros összefüggésben van gyászával. Vikár a kreativitás kialakulásában nagy szerepet tulajdonít a halott személy visszatéréséről szóló fantáziáknak (11). Júliának nehéz tudomásul vennie a halál visszafordíthatatlanságát. Egész gyermekkorát apja utáni várakozásban és vágyakozásban töltötte. 87 éves korában elhunyt anyját egy-egy bútorreccsenés is "hazavarázsolja".

A halott visszatéréséről szóló fantáziákban látja Vikár a kapcsolatot gyász és kreativitás között. "Ebben a fantázia-szövögetésben látom az átvezető láncszemet gyász és kreativitás mostanában sokat emlegetett kapcsolatában. Nem olyan értelemben, hogy ez önmagában kreativitáshoz vezet, hanem az énnek ez az erőfeszítése, ha művészi vagy tudományos tehetséggel találkozik, annak serkentője lesz, és számos áttételen keresztül az elvesztett személy újjáteremtésének vágya tükröződik művében." Júlia életében jól követhető művészi tehetsége és a halott visszatéréséről szövögetett fantáziálgatás is.

Júlia tünete anyja halálával kezdődött. Míg élt, volt, aki őt otthon várja. Anyja halálával a "vár" szó mindkét jelentéséhez most már nemcsak a múltban, hanem a jelenben is fájdalmas emlék tapadt. Azért sikerült megértenem Júlia "várfélelmét", a "vár" szónak mindkét vonatkozásában, mert nekem is meg kellett küzdenem az ő félelmével.

Júlia esetében fókuszterápiát alkalmaztam. A terápia fókuszába pánikbetegsége okának feltárása került. Ahogy tudatosultak régi, soha ki nem mondott szenvedései, úgy vált képessé arra, hogy közlekedni tudjon. Meglátogatta Németország távoli részén élő lányát és családját, vállalni tudta a sok órás vonatozást. Majd megvalósította régi vágyát, turistaként Izraelbe repült. Úgy érezte, mindkét helyen "várják".

Jób 50 éves, második generációs túlélő, egy hagyományos pszichiátriai osztályról került pszichoterápiába. Ezért fontosnak tartom, hogy egy pár szót ejtsek a beteggel kapcsolatos diagnosztikai problémákról.

Bár a beteget szkizofrénia diagnózissal írták ki, és ennek megfelelő kezelést is kapott, kórlefolyása és az explorációs anyag alapján kezelő orvosának feltűnt, hogy különbözik a szkizofrénia processzuális formájától, a gyors gyógyulás, a megfelelő kontaktuskészség, a jól megfogalmazott intrapszichés konfliktusok és már a betegség elején is csaknem érthető kóros tartalmak alapján. Emellett a beteg időről-időre reális kritikával szemlélte kóros tartalmait, kétségbe vonva azok valódiságát - ezzel mintegy billegve a pszichózis és a valóság határán.

A pszichiátriai diagnosztikus kritériumok gyűjteménye (mint a DSM, illetve BNO) a pszichotikus betegségek között elkülönít egy alcsoportot, melyet a különböző rendszerekben rövid reaktív pszichózis, átmeneti pszichotikus zavarok, illetve rövid pszichotikus betegség néven jelölnek.

Ezek szerint ez a betegség a szkizofrénia minden jellegzetes tünetét hordozhatja, de lefolyásának időtartama egy nap és legfeljebb egy hónap között változhat, és a gyógyulás után visszatér a betegség előtti alapszemélyiség. Legfontosabb jellemzője az, hogy összefüggésben van egy vagy több megelőző pszichológiai stresszhatással, mely lehet családi konfliktus, munkahelyi probléma, baleset, halál, illetve úgynevezett kultúrsokk, mint például emigráns helyzet, háborús trauma. A kritériumok szerint a pszichózis a kiváltó stresszt követően maximum két héten belül fellép, és úgy értelmezhető, mint védekező válasz, inadekvát alkalmazkodás, melynek célja a trauma által kiváltott fájdalom elkerülése.

A beteg élettörténetének az elemzése során egy olyan összefüggés látszott kibontakozni, hogy a jelenben történő - önmagukban talán nem kórokozó - események asszociatíve összekapcsolódtak korábbi súlyos és a tudattalanba száműzött intrapszichés konfliktusokkal, pszichotraumákkal, ezáltal áttörik az "én" védekezési rendszerét és regresszív mechanizmusokhoz vezethetnek. A kiváltó tényező tehát a jelenben van, de csak a lehetőségét adja a tudattalan felborzolódásának, és így a személyiség szétesésének.

Jób esetében a társadalmi üldöztetés, a holocaust során családját ért tragédiák, az ezekkel kapcsolatos félelmek voltak azok a régi sérülések, melyek miatt a jelen történései riasztó megvilágításba kerültek. A pszichoterápia során pszichózisának számos tartalmi vonatkozása élettörténetével összefüggésben érthetővé vált.

Jób 1996. decemberében telefonált a rendőrségre és bejelentette, hogy az elmúlt napokban történt robbantásoknak nem ő volt az elkövetője. Felismerték, hogy a telefonáló pszichotikus állapotban van, kihívták a mentőket, akik beszállították egy budapesti kórház pszichiátriai osztályára. Kezelő orvosa, Pálffy Judit, felismerte, hogy Jób téveszméi mögött a holocaust szindróma tüneti képe húzódik meg. Az üldözéses, paranoid tartalmú doxazmák egyhetes gyógyszeres kezelés mellett lezajlottak. A kórházi zárójelentés befejezett tényként közli, hogy Jób állapotára való tekintettel kéri leszázalékolását. Kórházi elbocsátása után, orvosa tanácsára kereste fel a KÚT rendelőt. A pszichoterápiával párhuzamos gyógyszeres kezelést Pálffy Judit látta el, és mivel mindketten önkéntes munkatársai vagyunk a KÚT rendelőnek, módunk volt a pszichoterápia során észleltek rendszeres megbeszélésére.

Jób életében két pszichotikus epizód zajlott le. A következőkben röviden ismertetem azokat az eseményeket, amelyek a két pszichózist megelőzték:

Jób 1947 februárjában született, apjának második, anyjának első házasságából. Az apa első felesége keresztény asszony volt, 1937-ben fiuk született, Jób féltestvére. Amikor a férj munkaszolgálatosként hazatért a Don-kanyarból, más férfit talált otthonában. Elváltak, a gyermek a feleségnél maradt. Az anya deportáltként megjárta a bécsi országutat, ahonnan csodával határos módon menekült meg: a házukban lakó nyilas pártszolgálatos felismerte és hazahozta.

A szülők a háború után összeházasodtak, majd megszületett Jób. Az apa számára oly szomorú esemény, első felesége hűtlensége - mint mondja - számára az élet legnagyobb ajándéka, mert így ő teljesen zsidó, ami nagyon fontos számára és amire nagyon büszke.

Jób 18 éves koráig panaszmentes volt. Az iskolában jól teljesített, leérettségizett, majd abbéli örömében, hogy van hazája, kötelességének érezte, hogy részt vegyen annak védelmében, és önként jelentkezett katonának. A katonaságnál valószínűleg diszkriminációnak volt kitéve. Míg a többiek rendszeresen hazajárhattak, ő csak eltávozást kapott, és mindössze kétszer volt szabadságon. Mindig az anyja kísérte ki a pályaudvarra. Az elszakadás mindig fájdalmas volt, úgy érezte, a lágerba kell visszamennie. A katonaságnál átélt megaláztatás egyre szorosabb összefüggésbe került szülei 23 évvel korábbi szenvedéseivel. Elhatalmasodott rajta az érzés, hogy koncentrációs táborban van. A reggeli ébresztés volt a legtraumatikusabb. Minden nap "Patkányok, felkelés!" ordításra ébredt. Étvágytalan volt, 16 kilót fogyott. Anyja kérésének engedve jelentkezett orvosi vizsgálatra, kivizsgálást kérve. A Honvéd Kórházban a Belosztályra került, onnan áttették a Pszichiátriára. Sokkolták, majd felmentették a további katonai szolgálat alól.

Az ezt követő 20 évben pszichiátriai szempontból tünetmentes volt. A vendéglátóiparban helyezkedett el, a szakma ifjú mestere lett, majd kitüntetést is kapott. Ezidőtájt egy alkalmi szexuális kaland döntő befolyással volt élete alakulására. Miután kapcsolatuk megszűnt, hónapokig semmit sem tudott partneréről. Partnere váratlanul felkereste és közölte vele, hogy negyedik hónapos terhes, azaz túl van a terhesség-megszakítás lehetőségén. Jób nem hitte el, hogy ő a gyerek apja. Apasági keresetet adott be, a vizsgálat eredménye pozitív volt.

Két évvel később beleszeretett egy fiatal lányba, akiről azonnal látszott, hogy zsidó, mert nagy, zsidós orra volt. Ha feleségül venné, a gyerekeiről is lerína, hogy zsidók. Később megismerkedett egy keresztény lánnyal. Harminc éves, amikor összeházasodnak. 1980. január 7-én megszületik a kislánya, majd az év végén a fia. Házasságon kívül született gyermeke, Ildikó ekkor 5 éves. A házaspár úgy dönt, hogy Ildikót magukhoz veszik.

A két gyerek megszületése után egy kereskedelmi marketing cégnél helyezkedik el, ahol kimagasló eredményeket ér el, és ezzel párhuzamosan egy szállítmányozó céget is szervez. Ebben az időben, 1992-ben - mint mondja - fizikailag és szellemileg a legjobb erőben érezte magát. Feleségével, elmondása szerint, harmonikusan nevelték a három gyereket. Ildikó vér szerinti anyjával és családjával is fenntartották a kapcsolatot. A karácsonyi szünetben Ildikó látogatóba indult vidéken élő anyjához. A Trabantban négy fiatal utazott, Ildikó a vezető mellett ült. A havas, jeges úton a kocsi megcsúszott, egy oszlopnak ütközött és a kislány december 29-én 1/2 10-kor a helyszínen meghalt. Ez után a mondat után a páciens minden átmenet nélkül egy másik halálesetet említ: apja 1986. december 31-én 15 óra 05 perckor halt meg.

Mindezt Jób már az első interjú során elmondotta, de csak a 13. találkozáskor került sor arra, hogy bűntudatát is meg tudja fogalmazni: "Ildikó miattam halt meg. Amilyen körülmények között jött a világra, olyan ördögi módon vitte el a sors" - mondja. A 14. foglalkozáson ismét gyászáról beszél. A gyerekek közül egyedül Ildikó hasonlított rá. Megmutatja gyermekei fényképét. A két kisebb szőke, egyedül Ildi fekete, mint az apja, és arcvonásai is hasonlítanak.

Ildikó tragikus halála után munkahelyet vált, egy biztosító társaságnál helyezkedik el. Ezzel a döntéssel került arra a kényszerpályára, mely négy év múlva a pszichózishoz vezetett. Felmerül a kérdés, van-e összefüggés a gyermek halála és új pályaválasztása között? Annyi bizonyos, hogy a családi lakásbiztosítás alapján felveszi a gyermek halála miatt járó összeget.

Négy éven keresztül senkinek sem beszél kislánya haláláról. Itt emlékeztetnék Jób szembetűnő ambivalenciájára gyermekével kapcsolatban. Egyrészt jól követhető a tudattalanba szorított halálkívánsága - nem várt, nem kívánt gyermek volt -, másrészt a realitás szintjén nemcsak a kötelező tartásdíj kötelezettségét teljesíti, hanem magához is veszi, két másik gyermekével együtt neveli. Ildi halála előtt sokszor gondolt arra, elbírja-e azt az anyagi terhet, amit a három gyermek felnevelése jelent.

Új állása a megzavart tudattalant tovább bolygatja. Egy pestkörnyéki kiszállása során jön rá arra, hogy a kárbecslő az ügyféllel összejátszik. Ettől kezdve úgy érezte magát, mintha egy színdarab szereplője lenne, mintha most már róla lenne szó: az a kényszerképzete, hogy a kerületi önkormányzat építésvezetője, aki szintén velük volt, a rendőrség embere, akinek az a feladata, hogy őt figyelje, vizsgáztassa.

Másnap egy fiatal párnál járt, akik nagy értékű vagyonbiztosítást akartak kötni, amit Jób javaslatára még életbiztosítással is kiegészítettek. Miközben az írásbeli munkát végezte, megpillantott az asztalon egy köteg ötezrest, talán 100.000 forint is lehetett - mondja. Ettől a perctől kezdve úgy érezte, videofelvétel készül róla, itt is próbára akarják tenni, mit fog a pénzzel csinálni. Ekkor már pszichotikus állapotban volt. Ezekben a napokban néhány új telefonállomást szereltek fel a házukban. Hazaérve már attól félt, mindez azért van, hogy őt lehallgassák. A következő napokban egyre rosszabbul érezte magát, míg, úgy tíz nap múlva, kárszakértő kollégája említette neki, hogy abból a bizonyos lakásból elloptak 600.000 forint értékű arany ékszert.

Ugyanezen a napon leálltak a biztosító intézet számítógépei. A munkát nem bíró számítógépeket mintegy önmagával azonosította. Gyakorta panaszolta, hogy a biztosítónál "pénzszerző automatává" vált. Már korábban is félt a számítógéptől: tudta, hogy az a segítője lehetne, de úgy érezte, buta a kezeléséhez. Ha nem tudja befogadni a huszadik század nagy találmányát, a számítógépet, az azt bizonyítja, hogy nem normális.

A pszichoterápia során feltárult Jób pszichózisa mögött meghúzódó, a tudattalanba szorított fantáziája: az isteni büntetéstől való félelme és az ezzel összefüggő mágikus mindenhatósági érzése. "Isten büntetése van rajtam, mert nem zsidó nőt vettem feleségül. A fajtám árulója lettem" - mondogatta ismételten. Bűntudata van, hogy nem-zsidó felesége miatt két gyermeke sem zsidó. Ildikót is büntetésből vette el az Isten, pszichózisa is Isten büntetése.

Ô maga tette fel a kérdést: "Mi lappanghat a lelkem mélyén, ami ennyire depresszióssá tesz?" A terápia során arra kerestük a választ, miért képtelen olyan vallású feleséget találni, aki mellett nem érezne lelkiismeret furdalást, bűntudatot. A genocídium keltette - Jób esetében a második generációnál fellépő - anticipált szorongás egyik lehetséges megoldási kísérlete éppen a vegyes házasság. A nem-zsidó házastárs megvéd a 2000 éve ismétlődő tragikus zsidó sorstól. Jóbnak a zsidó sors ismétlődésétől való félelme világosan megfogalmazódott: a zsidó feleség orra, mint egy stigma, veszélybe sodorhatja leendő gyermekeit. A keresztény feleség viszont kihívja Isten büntetését, halállal és elmebajjal torolja meg a bűnt. Jób gondolatvilágában már betegsége előtt, régen is ott lebegett a múlt. Mint mondotta, nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna a háborúra, szülei múltban átélt szenvedéseire. Amióta beteg, állandóan retteg, sötét árnyak lopakodnak feléje, hogy meghurcolják őt is, hiszen "nincs szellemi kapacitásának a birtokában".

Jób életének az a feloldhatatlan konfliktusa, hogy ha keresztény nő a felesége, biztosítani tudja gyermekei jövőjét, de akkor Isten büntetése sújtja, ha viszont zsidó, akkor a holocaust árnyékában kellene élniük.

Jób patológiájába nagymértékben belejátszott az a tény, hogy a zsidó vallás súlyos bűnnek tekinti a vegyes házasságot, különösen azt, ha zsidó férfi vesz feleségül nem-zsidó nőt, mert akkor a gyermekek nem zsidók, a zsidó származás ugyanis anyai ágon öröklődik.

Büntetéstől való félelmét extrém módon felerősítette elsőszülött lánya halála. Ildikó nemcsak nem várt gyermekként jött a világra, de intrauterin életének jelentős része során apja kétségbe vonta hozzá fűződő kapcsolatát, apaságát. Jób 28 évesen nem örült a váratlan "gyermekáldásnak". Tudattalanba szorított halálkívánsága 1992. december 29-én beteljesedett. Gyermeke halála után otthagyta jól jövedelmező állását, és olyan foglalkozást választott, amely amúgy is felkorbácsolt tudattalanját folyamatosan, megszakítás nélkül izgalomban tartotta. Biztosítási ügynökként élet- és vagyonbiztosítással foglalkozott. Az életbiztosítás halott gyermekével, a vagyonbiztosítás egzisztenciális szorongásával került folyamatosan asszociatív kapcsolatba. Ezzel tudattalanba szorított fantáziái állandó izgalomnak voltak kitéve.

A biztosítási szakma akkor vált elviselhetetlenné számára, amikor észrevette, hogy kollégája biztosítási csalást követett el. A biztosítási csalással járó előnyök - annak következtében, hogy ő is egy csalásnak, nevezetesen apja első felesége által való megcsalatásának köszönheti életét - nagyobb kísértést jelentettek számára, mint amit el tudott viselni. Szigorú felettes énje csak úgy volt képes legyőzni a csábítást, hogy leállt, mint a számítógép, leszázalékoltatta magát, és ezzel mentesült a szakma minden asszociatív ártalmától.

Apja és gyermeke decemberi halála, az agyműködést reprezentáló számítógép decemberi leállása felkeltette halálfélelmét. Az év végi események végképpen kimerítették énerőit. Kórházba menekült. "A magam akaratából vonultam a ravatalomra." - mondotta.

Jób első pszichózisa megmentette őt a katonaság talán legnehezebb, harmadik évétől. Második pszichózisa hozzájuttatta a vágyott, biztos jövedelemhez, anélkül, hogy vissza kelljen mennie arra a munkahelyre, amely szigorú felettes énje és tudattalan vágyai között állandó feloldhatatlan konfliktust tartott fenn. "A 67% egy minimális nyugalmat ad nekem" - mondotta. Amint megkapta ezt a járadékot, azonnal nekiállt új, kiegészítő munkahelyet keresni.

Jób pszichózisába jelentősen belejátszottak a család holocaust-múltjával kapcsolatos, Jób megszületését megelőző tragikus családi események. Apja csalódása, válása, majd zsidó feleséggel való házassága, aminek ő megszületését és zsidó voltát köszönhette, alapjaiban zavarta meg Jób viszonyát a jó és rossz események megkülönböztetéséhez. A hasítás a jó és rossz között megnehezíti alkalmazkodását a reális élet követelményeihez.

Ildikó halála csak Jób kényszerpályán mozgó gondolatrendszerében került összefüggésbe születésének körülményeivel, a 16 évvel korábbi eseményekkel. Jóbnak a realitásban semmi köze nem volt az autóbalesethez. Az tőle 120 kilométerre történt, a gépkocsit vezető fiatalembernek nyilván semmilyen kapcsolata nem volt a családi tudattalannal.

Amikor a külső fenyegető helyzetek megszaporodtak, felszínre került Jób pszichózisa. Azon a napon, amikor elromlottak a számítógépek, Jób megkísérelt valamilyen adatot előhívni a gépből, de a gép ehelyett csak három 6-os számot jelenített meg. "A 6 a Biblia kabalisztikus értelmezésében az ördög száma. A gép tehát azt jelezte, hogy ?az ördög és én'." - mondotta. Hazaérkezve a házuk előtt egy autó állt, rendszámában szintén három 6-os. A kocsi a házban lakó zsidó férfié, akinek első felesége keresztény volt, de elvált és zsidó nőt vett feleségül. Gyermekek csak ebből a házasságból születtek, és most boldogan élnek. Apja is hasonlóképpen alakította az életét. A számítógép és a rendszámtábla azt sugallta, hogy neki is így kell cselekednie; ha nem akar az ördög befolyása alá kerülni, neki is el kell válnia keresztény feleségétől.

Végül megkísérlem megfogalmazni, mi is történt kettőnk között a pszichoterápia során. Megértettem utalásrendszerét, de egy másfajta értékítéletet képviseltem mind házasságával, mind gyermeke halálával kapcsolatban, mint ami megbetegítette. Beszélgetéseink során téveseszméi összefüggésbe kerültek a katonaságnál átélt csalódásával és Ildikó halála miatti gyászával. Ezzel sikerült leállítani a pszichózis és a realitás közötti billegését.

Jób keresztény feleségével kapcsolatos bűntudata két gyermekének a valósághoz való viszonyát is megzavarta. Fiánál már Jób terápiáját megelőzően is egy jellegzetes kényszeres tünet fejlődött ki. Bal arcát senkinek nem volt szabad látnia, mert oda csúnya, soha be nem gyógyuló sebeket fantáziált. Úgy fordította fejét, hogy a vele beszélő arcának ezt a csúnya oldalát ne lássa. Szüleit azzal fenyegette, hogy ha nem múlnak el a sebei, öngyilkos lesz. A bőrgyógyász semmiféle elváltozást nem észlelt arcán. Lánya azt követelte, hogy apja ne beszéljen saját zsidó származásáról. Ahogyan Jób elfojtott indulatai felszínre kerültek, úgy javult meg gyermekeihez való viszonya. Fia kényszeres tünete "úgy eltűnt, hogy már nem is emlékeznek rá." Mindkét gyermeke saját akaratából többször elkísérte apját a zsinagógába.

Második pszichózisa óta az utóbbi három évben újabb pszichotikus tünetek nem léptek fel. Volt munkahelyén mint leszázalékolt, külső munkatárs dolgozik.

Jób pszichózisát élete egy szakaszaként és nem idegen testként kezeli, kapcsolatot talál pszichotikus és nem pszichotikus világa között, értelmezi önmagát. Ezt a típusú gyógyulást McGlashan (7) integrációnak nevezi.

Noémi 1979-ben született, egyetemi hallgató, harmadik generációs túlélő. Obesitas diagnózissal 8 éves korától kezelik különböző kórházakban. 14 éves korában 4 alkalommal feküdt különböző klinikákon és kórházakban. A kivizsgálás során irrigoszkópiára is sor került. Vizsgálati eredményei minden esetben negatívak voltak. A zárójelentések szerint az alkalmazott léböjt hatására a páciens 13 kilogrammot fogyott ugyan, de ez a fogyás átmenetinek bizonyult, a drasztikus beavatkozások nem jártak eredménnyel.

Mint a bevezetőben említettem, Judith Kestenberg megfigyelése szerint a túlélők gyermekeinél a táplálkozással és kiválasztással járó zavarok a leggyakoribb pszichoszomatikus és neurotikus tünetek. Noémi esetében szerencsére volt a család ismeretségi körében egy orvos, aki felfigyelt az esetleges összefüggésre. Így került Noémi a KÚT Pszichoterápiás Rendelőbe.

Noémi 6 éves volt, amikor Auschwitzot megjárt apai nagyanyja öngyilkos lett, kiugrott közös lakásuk ablakán. Nem tudta elviselni férje elvesztését, aki kevéssel azelőtt halt meg. Ugyanebben az évben meghalt az anyai nagymama is. Mintha ettől az időtől kezdődött volna Noémi fokozott evésigénye és elhízása.

Jelentkezésekor Noémi testsúlya majd 100 kilogramm volt. Megjelenése mégis kellemes benyomást tett rám: széparcú, kedves, közvetlen személyiség. Esetében fókuszterápia mellett döntöttem. A terápia fókuszába az került, hogy milyen összefüggés lehet nagy étvágya, nagy súlya és nagyszüleinek háború alatti szenvedései között. A továbbiakban a feltáró beszélgetés néhány epizódját kívánom kiemelni.

Étvágya és testsúlya kapcsán két asszociációja támadt. Emlékezete őrzi azokat az Auschwitzban készült fényképeket, ahol csont és bőr gyerekek kapaszkodnak kezükkel - már a felszabadulás után - a szögesdrót kerítésbe. Másik emlékképe a rámpán álló, elkínzott gyereksereg, beesett szemükben az éhezés kínja. Majd szeretett nagyanyja rettenetes halálát említi: "A zuhanástól összetörtek a csontjai. Nem volt a teste kipárnázva."

Előbukkant egy 6 éves kora előtti emlék is. A nagyszülőkkel együtt laktak, nagyapja sokszor nem volt otthon. Noémit a szülők gyakran beküldték a magányos és depressziós nagymamához, hogy felvidítsa. Úgy emlékszik, ez soha sem sikerült, ellenkezőleg, a nagymama volt az, aki őt elszomorította.

A nagymama nem tudott hazulról elmenni, szinte mozdulatlanul üldögélt szobájában. Így könnyen adódott számomra, hogy az emóció = érzelem szó tövével kíséreljem meg értelmezni Noémi számára, hogy nagyanyja múltban átélt tragédiája "mozdulatlanul" él benne. Noémi megértette, amit mondtam, és azt kérdezte: "Lelkileg kellene megindulnom?" Majd egy magyar közmondás jut eszébe: "Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik", erről pedig a "halálmenet"-re asszociált. Tudattalanjában a mozgás kapcsolódott össze a halállal, hiszen a "halálmenet" szóban ott a mozgás, a halál.

Lassan sikerült Noéminál a hibás túlélési stratégiát - hibás gondolatait - módosítani. Rádöbben arra, hogy éppen ellenkezőleg, a halál a mozdulatlanság és az élet a mozgás. Mint a sorozatos zárójelentésekből kitűnt, a korábbi terápiák célkitűzése a súlycsökkentés volt, amihez a bevitt kalóriákat kellett csökkenteni. A fogyás viszont a soványsággal, Auschwitzzal és a nagymama összetört csontjaival került összefüggésbe és tovább fokozta Noémi szorongását. Mint mondotta, úgy érezte, az orvosok kísérleteznek vele. Tudott az auschwitzi emberkísérletekről és a kórháznak nevezett halálközeli veszedelemről. Minél jobban és minél többet szorongott, annál többet evett, és minél többet evett, kövérsége miatt annál jobban szorongott. A hagyományos terápiás szemlélet a súlya miatt - ahogyan Noémi megfogalmazta - folyamatos bűntudatot keltett benne. A bűntudatát egy fekete masszához hasonlította, mely rátelepszik. A fekete massza érzése kisgyermekkori félelmére emlékeztette, a szomorú, Auschwitzot megjárt nagymama tragikus halálára.

Kérdésemre, hogy mivel tudta a szomorúságát oldani, azonnal kész a válasszal: evéssel. De beszélgetésünk során előbukkant kövérségének pozitív szerepe is: mint egy burok, körülvette, védelmet adott, körülhatárolta. Kövérsége miatt sokszor megszégyenítették, csúfolták. Noémi szégyellte a testét, szégyellt uszodába, tornaterembe menni. A szégyen, a megszégyenítés a zsidósággal kapcsolódott össze. Noémi minden értelmezésemre szinte azonnal újabb emlékekkel hozta összefüggésbe tünetét. Talán 7 éves lehetett, emlékezett, mikor apjától megkérdezte, mit jelent az, hogy zsidó? "Lesz ebből még elég bajod!" - mondta apja vésztjóslóan. A 7 éves korából származó emlékkel kapcsolatban arra hívtam fel a figyelmét, hogy apja pesszimista mondatára 11 év távlatában is emlékszik. "Akkor én ezt a mondatot bevéstem az emlékezetembe?" - kérdezte. Kérdése kapcsán beszélgetésünknek talán egyik legszebb epizódja zajlott le közöttünk. Kérdésére Martin Buber egy mottójával válaszoltam:

"Isten Írása bevésve a táblákon"

- ne olvasd "charut": bevésve,

hanem "cherut": szabadság.

Az atyák mondásaiból**

Noémi valamelyest változtatott a mondáson, így: "Isten a szabadságot véste a táblákra" -, és ez a fordítás mindkettőnknek jobban tetszett.

Beszélgetéseink nyomán Noémi képessé vált arra, hogy kényszeres evéseit szabályozni tudja, és élvezni tudja a mozgás örömét. A nyári szabadság után októberben újra találkoztunk. Eddig nem szeretett utazni, de a nyár során rászánta magát egy hosszú külföldi útra. Most először volt része kellemes utazásban. Beiratkozott egy testformáló tanfolyamra is. Mint mondta, elindult "a belső szabadság világába".

Egy évvel a fókuszterápia után levélben megkerestem Noémit. Felajánlottam, ha kedve van, szívesen találkoznék vele. Azonnal válaszolt és örömmel jött el a rendelőbe. Nagy csokor virággal érkezett, csinosan öltözve, látszólag a régi súlyával. Az utóbbi egy évben - mondta - átformálta életét, a mozgás belekerült életébe. Naponta úszik, rendszeresen jár tornázni, most már nem kötelességből. Jutalomnak érzi a mozgást, kedvét leli benne. A testsúlyáról csak akkor esett szó, amikor rákérdeztem. "Együtt tudok ezzel élni, nem érzem sorscsapásnak, valamiféle kitolásnak, amit a sors gonoszságból tett velem."

Számomra Noémi esete azt példázza, hogy ha sikerül a fájdalmas múltat leválasztani a jelenben működő neurotikus tünetről, akkor a belátás mentén beindíthatók a tartós öngyógyító erők.

Júlia, Jób és Noémi: mindhárman a több, mint fél évszázada befejeződött szörnyű, elembertelenedett világ emlékmécsesei. A fájdalmas múltra neurotikus, illetve pszichotikus tüneteikkel emlékeztek. Terápiás célkitűzésem az volt, hogy az "emlékmécses" szerepet tudatos, vállalt emlékezés váltsa fel. Végül - a teljesség igénye nélkül - megkísérlek válaszolni a bevezetőben feltett kérdésre, hogy vajon a holocaust-túlélők terápiájának tapasztalatai mennyiben módosították, mivel gazdagították a pszichoanalízis elméletét és módszereit.

A több, mint 50 évvel ezelőtti népirtás egyik legmegrázóbb következménye, hogy a holocaust szindróma nemcsak első generációs túlélőknél, hanem azok gyermekeinél és unokáinál is megjelenik. A genocídiumtól való félelem - immár a harmadik generációnál - a múltból a jövőbe anticipálódik és megingatja a társadalomba vetett "ősbizalmat". A holocaust következtében fellépő úgynevezett poszttraumás stressz-betegség esetén világosan kimutatható a külső, reális valóság meghatározó szerepe a neurózis kialakulásában.

A poszttraumás stressz-betegség, a holocaust szindróma mögött nem a megzavart pszichoszexuális fejlődés, hanem az identitásválság húzódik meg. Erikson szavai fejezik ki ennek lényegét a legvilágosabban: "Az identitás tanulmányozása olyan stratégiai fontosságúvá vált a mi időnkben, mint Freud korában a szexualitásé volt..." Majd így folytatja: "Mindenesetre klinikai és alkalmazott megfigyeléseim hozzásegítettek ahhoz, hogy észrevegyem a kapcsolatot az egyén és a történelem között, csakúgy, mint a múlt és a jövő között is." Úgy tűnik, ez az a két felismerés, amellyel a holocaust-túlélők pszichoterápiája a pszichoanalitikus szemléletet gazdagította.

Virág Teréz

1133 Budapest,

Kárpát u. 30.